A haj nem csak haj. Történeteket hordoz.

Azon gondolkodtam, hogy az elmúlt 15 év szépségiparban eltöltött tapasztalatát nem szabad a kukába dobni. Rengeteg emberrel dolgoztam együtt, amiből számtalan felismerés, tanulság és önismereti tapasztalat született, köszönet érte!

Meghatározó része volt az életemnek, ez kétségtelen. Ugyanakkor ma már úgy tekintek erre az időszakra, hogy amíg fodrászként dolgoztam, addig ajándékba kaptam egy hatalmas halom „esettanulmányt”. 

Az összekötő fonal – úgymond – a haj volt.

Az évek során magamba gyűjtöttem mindazt az energiát, amit ez a munka adott. Ez vált termékeny talajjá bennem, amely most készen áll egy új, nemesebb feladatra. A víz, ami táplálja, az a belső fejlődés, amerre tovább lépek.

Mindig is segítő szakmában tudtam elképzelni magam. Olyan módon, hogy valódi hasznára lehessek az embereknek. Ehhez azonban meg kell érni: tapasztalatot kell gyűjteni, figyelni kell az embereket – úgy istenigazából.

Most érzem igazán késznek magam arra, hogy abból a rengeteg megfigyelésből és a jelenlegi önismereti utamból végre összeálljon valami igazán hasznos. Ha csak egy embernek – ahogy mondani szokták –, már akkor megérte.

A haj, mint a jól-létünk tükre

Ami a legélesebben kirajzolódott számomra, és mély felismerésként hatolt belém, az szintén a hajhoz kapcsolódik – és azon keresztül a lelkünkhöz.

A jól-létünk sokszor a hajunkban tükröződik. Ez számomra a saját példám megértése során vált igazán igazsággá.

Hadd meséljem el a személyes kapcsolatomat a hajammal.

Göndör haj, görcsös megfelelés

Göndör a hajam, és sokáig utáltam. Rendezetlen, úgy áll, ahogy ő akar, és különben is: a suliban a legtöbb lánynak szépen fésült haja volt, az enyém pedig inkább egy madárfészekre emlékeztetett.

Ezzel a hajszerkezettel – és a magasságommal – nem éreztem jól magam sem az általános, sem a középiskolában. Ebben az életkorban az ember lánya leginkább a szépségével szeretne kitűnni, minden más kirívó tulajdonság inkább akadály, mint előny.

Én kifejezetten nem szerettem magam és a tükörképem. Meggyőződésem, hogy ez a hajutálat vezetett később a szakmámhoz. Nem túlzás azt állítani, hogy egy gyermekkori traumából nőtte ki magát a munkám.

Érdekes tény, hogy egészen 38 éves koromig kínosan ügyeltem arra, hogy a hajam mindig tökéletesen ki legyen egyenesítve. Minden szál ott álljon, ahol „kell”. Ha ez nem így volt, nem léptem ki az utcára – még a sarki közértig sem.

Valamiért mindig azt gondoltam, hogy ami engem zavar a megjelenésemben, az másnak is azonnal szemet szúr, és biztosan azon csámcsog majd az egész város.

Igen, ennyire el voltam tévedve magammal kapcsolatban. Azt hittem, ha kilépek az utcára, rajtam kívül más nem is létezik, és mindenki velem van elfoglalva.

Aztán közöltem magammal a rossz hírt:
Senkit nem érdekel, hogyan áll a hajam.

Az elengedés felszabadító ereje

Az önismeret útján járva jöttem rá arra, hogy bár szeretem az egyenesre szárított hajamat, az valójában nem én vagyok. Sokszor csapdába ejtett: rengeteg időt és energiát felemésztett, és ha nem úgy sikerült, ahogy a fejemben elképzeltem, frusztrálttá tett.

A fodrász pályafutásom végéhez közeledve végül a kiégés mentett meg a saját irreális elvárásaimtól – bár ezt akkor még nem így éltem meg. Volt, hogy annyira nem volt kedvem semmihez, hogy egyszerűen megmostam a hajam, és hagytam úgy megszáradni, ahogy volt.

A visszajelzések teljesen megdöbbentettek.

Mindenkinek tetszett.

Az addigi belső hangjaimat az élő, valódi visszajelzések olyan erővel rombolták le, hogy eleinte csak annyit tudtam mondani: „Jaj, nem is… én utálom… biztos csak azért mondják, hogy ne bántsanak meg.”

Aztán szakemberként, aki követi a trendeket, azt tapasztaltam, hogy ami az én fejemen eredetiben van, az a divatdiktálók köreiben kifejezetten trendinek számít. A legviccesebb pedig az, hogy én is rajongtam ezekért a frizurákért – csak éppen nem magamon.

(Szándékosan nem írom le, pontosan milyen frizuráról van szó, mert ezen a ponton azt gondolom: bárki haja beilleszthető ide.)

Elfogadás, azonosulás, szabadság

Elérkezett az életemben egy fordulópont, amikor az, amit addig csináltam, már nem szolgált. El kellett engednem a fodrászatot.

Pihentem, majd elkezdtem mélyíteni az önismeretemet, hogy tovább tudjak lépni, és végre megfogalmazzam azt, amivel mindig is foglalkozni szerettem volna – csak nem mertem. (Nemsokára erről is többet mesélek majd.)

Az eredmény pedig az lett, hogy a 40 éve tartó hajmizériám megoldódott. Elfogadtam, megszerettem, és tudok vele azonosulni, mert kezdem elfogadni magam úgy ahogy vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy itt megállhatunk és semmivel semmi dolgunk, de teljesen más alapokra tudom helyezni azt amit magamról tanulok.

Mert ez vagyok én.

Tanulság: ha van bennünk egy elakadás, az valahol mindig utat tör magának. Nálam az egyik ilyen a hajammal való kapcsolatom volt.

Minél jobban el tudom magam fogadni, annál könnyebb a hajammal is bánni.

Ma már szeretnék kitűnni. Nem szeretnék beolvadni. Egyedi szeretnék lenni, és nem akarom magam azzal kínozni, hogy mások mit gondolnak rólam.

Mert őszintén… nem teljesen mindegy?

Szeretem a hajam. Szeretem, hogy göndör.

Békében vagyunk most már egymással.